Mindig is szerettem a vasutat...

Talán anyai Nagypapámon keresztül, mivel Ő a GANZ Mávag-nál dolgozott mérnökként a „Motortervezésen”. Aztán meg vasutas osztályom volt a suliban is.

Szóval úgy döntöttem, hogy a következő utamra – hogy meg ne unjam Debrecen környékét - vonattal megyek.

Reggel 7,05-kor – még szürkületben - indultam ezzel a „vicinálissal” egészen Tiszalökig. Kevesen voltak rajta, bőven volt hely bicajnak utasnak egyaránt. A szárnyvonalon méla nosztalgiával kattogtak a kerekek:

"Tadam-tadam – kata-kata – tadam-tadam – kata-kata …"

Csak egy-egy váltó „pergetett” bele időnként lökdösődve az egyhangúságba.

Háromnegyed kilencre érkeztem meg a régi időket idéző kis állomásra, ahol egyből ráálltam a révhez vezető útra. Nem akartam már az elején megcsúszni időben.

Átvágtam a tiszalöki holtágakon a párás reggelben. A fák leveleit már beszínezték a hűvös hajnalok.

A kompon már ismerősként fogadott az öreg Diesel motor -  nyitott vízterével - mely kellemes meleget árasztott maga körül.

Tokajba pillanatok alatt – na jó, 35 perc alatt – érkeztem meg ahol újra megcsodáltam a volt Dezseffy uradalmat.

Tovább nem is időztem, indultam Bodrogkereszttúr irányába átkerekezve az óvároson.

Végig a Bodrog partján haladtam, a még mindig hűvös időben. Az útszélén sorra borospincék, bennük a híres hungarikum a Tokaji Bor!

Keményen tekertem de mivel nézelődtem is, így jól átfáztam. Betértem hát egy kis kávézóba, egy jó meleg teára.    De jól esett!

Közben elméláztam életről-halálról, meg mindenről.

Szeretek egyedül menni….

Bodrog-kereszttúr után nem a főúton, hanem az Olaszliszkán átvezető utat választottam – némi szorongással.
Ez egy gyönyörű táj. Az út mellett végig ott settenkedik a folyó – hol eltűnik, hol újra felbukkan a fák és dombok között.

Fél 11 körül járt az idő. Úgy terveztem,  hogy Patakon engedélyezem magamnak az első nagyobb pihenőt és szendvics evést…

Az idő viszont egy cseppet sem javult, sőt Kerszttúr után egyre keményebben kezdett „befújni” a beígért front.

A hosszú egyenes, de dimbes-dombos úton telibe jött, ami egyre jobban kivette az erőmet. Már éreztem, hogy nem bírom Sárospatakig evés nélkül…

Vártam, hátha jönne valami traktor, hogy „utazhassak” a szélárnyékában, de nem jött semmi.

Aztán beérkeztem Olaszliszkára. Eleredt az eső…
Valóban szinte csak cigányt lehetett látni, mindenféle viskókban az út szélén. Nem mertem megállni, csak a megölt Szögi tanár úr emlékművénél, meg egy szép Hofherr kovácsolt kerekes kútnál.

Aztán újra hosszú egyenes jött.
Méréseim alapján,  30-35 kilométer/ órás a szembeszél.

Alig bírom. Néha beleordítok a szélbe:
„Ezt nem hiszem el!!!” – meg ilyenek… meg mások magamban.

Végre Patak előtt beér egy traktor. 27 km/h -val utazok utána vigyázva, nehogy kiessek a vákumból, így az emelkedőkön is tekerek rendíthetetlenül, egészen a „makoveces” kinézetű iskoláig.

Szerencsére innen már csak egy lépés a vár!

Jó érzés itt lenni bicajjal!

Kicsit körbekerekezem a várkertet, meg mindent itt a környéken. Az eső már régen elállt, csak a szél ereje töretlen. Háromszor is felborítja a bicajom, pedig direkt úgy raktam, hogy nehogy, és erre pedig dehogynem! (Szerencsére csak kicsit karcolódott meg.)

Aztán benéztem a Sárospataki Református iskola udvarára. Megettem megint egy szendvicset, és lassan mentem is tovább át a Bodrog hídján, amiről Apu fiatal korában fejest ugrott. Hááát és nem mertem volna. Mint kérdezgettem, Ő sem látta, hogy hová ugrik, mert sötét volt, és csak a véget nem érő zuhanásra emlékszik máig is….     El is hiszem!

A hídról jövet még lementem a folyó partjára, majd félve, hogy eláll a jó kis - most már hátszél - indultam is.
Negyed kettő volt.

Na hogy végre ne panaszkodjak - a szél még elemibb erővel kezdett fújni. A balsi révig még képet sem csináltam, mert végig repültem 40 km/h környékén. Alighanem még soha nem volt ekkora hátszelem az életben. 30-35 között még mintha szélcsendben tekertem volna.
Amúgy a Balsát semmi nem jelzi előre, és főleg nem a révet. Csak úgy gyanús lett egy „égtájszerinti” leágazás. Szerencsére jött egy autós, aki mondta, hogy „igen- igen erre kell menni a komphoz”.
Végül alig 35 perc alatt tettem meg a 21,3 km-es távot, de közben átöltöztem rövidnadrágba, mert melegem lett…

A komp nagyon szép volt, a révész pedig nagyon kedves. Egy kicsit kipihentem magam a nagy hajtás után és úgy indultam Rakamaz felé.
Mire észrevettem már Tokajban voltam. Akár a korábbi vonatra is ráhajthattam volna, de inkább még bóklásztam az óvárosban. Beültem egy büfébe, és ettem egy jó kis sültkolbászos „Szüreti Menü” –t 700 Ft-ért. Jól is esett, főleg mert már több mint 100 km volt ekkor mögöttem.

Lementem még egyszer a Tiszapartra aztán megnéztem a templomot, majd egy jó 20 perces ráhagyással indultam – mert hát kitudja mi jöhet közbe…

Mint kiderült látnoki gondolatok voltak ezek.

A tiszalöki révig nem is volt semmi baj, na de ott aztán hiába telt meg a komp, a révésznek esze ágában sem volt elindulni. Szemmel láthatólag volt is benne egy két adag abból a jóféléből, minek eredményeképpen kijelentette, hogy addig senki sehová, míg a kutyáját rendre nem utasítja – mivel hogy elszökött. Persze a kutya is megérezhette a bajt, mert szaladt a gazda elől. Na ezek aztán elkergetőzték az én 20 perces „ráhagyásomat”. Már kezdtem izgulni, hogy lemaradok a vonatomról, de szerencsére éppen beestem időben az állomásra.
Alig, hogy feltettem a bicót már indultunk is haza, de ideje is volt, mert bizony elfáradtam…

Útvonal: Debrecen – Tiszalök vonattal, majd – Tokaj – Bodrogkereszttúr – Olaszliszka – Sárospatak – Balsa – Rakamaz – Tokaj – Tiszalök – majd vissza újra vonattal.

Megtett km. bicajjal: 123 km.
Átlagsebesség: 19 km/h (Csak a haladást tekintve.)
Átlagpulzus: 133

Költségek: Vonatjegy 2800 Ft (oda-vissza)
Élelem: kb. 1000 Ft.

 Lejegyezte:    Máthé Tamás,  2009. október 09.