Valójában már akkor tudtam, hogy idén még egyszer eljövök az ide, amikor az előző héten annyira kikészültek a lábaim, hogy alig bírtam tekerni. (Lásd: Zempléni  kiskör - 2010 ősze )

 

Szerettem volna tudni, hogy a vízzel, vagy a felkészültségemmel volt-e a baj – és mint  utólag kiderült, alighanem  mindkettővel…

 

Azt is tudtam, hogy mindenképpen egyedül fogok jönni – ne legyek más terhére, meg tudjam a saját tempómat menni.  Szándékosan nem néztem annyira az időjárást sem, mert nem akartam, hogy megingasson elhatározásomban –  noha B. Levi  írta mailben hogy  nagy szél lesz.

 

 

Nos ilyen előjelekkel csomagoltam össze a legfontosabbakat, és ezúttal vittem  kalcium tablettás vizet is. :)  indultam kocsival Tokajba, majd parkoltam le a már jól ismert téren közel a Bodrog parthoz.

Mindjárt erős széllel kezdődött a nap. A kocsi ajtaját rá is vágta a lábamra. No nem annyira, hogy bajom legyen, de azért annyira igen, hogy jelezze:

 - Ho–hó! Itt vagyok ám én is! 

 - Nem baj– gondoltam. Nem baj! Megleszünk mi így is egymással…

 

Fél nyolc után néhány perccel vágtam neki, még jól beöltözve. Gondoltam a sok réteg  „ártani, nem használ”, ahogy Z. Imre barátom szokta mondani. ervezett útvonal pedig így körvonalazódott bennem:odrogkeresztúr – Olaszliszka – Tolcsva – Erdőhorváti – Óhuta – Közép, és Újhuta, majd vissza – Regéc – Fony –Vilmány – Gönc – Telkibánya – Sátoraljaújhely – Sárospatak – Balsa a révvel – Rakamaz – Tokaj.

 

 

 

Reggel fél hatkor indultam kocsival Tokajba, majd parkoltam le a már jól ismert téren közel a Bodrog parthoz.

Mindjárt erős széllel kezdődött a nap. A kocsi ajtaját rá is vágta a lábamra. No nem annyira, hogy bajom legyen, de azért annyira igen, hogy jelezze:

 

 - Ho–hó! Itt vagyok ám én is! 

 - Nem baj– gondoltam. Nem baj! Megleszünk mi így is egymással…

 

Fél nyolc után néhány perccel vágtam neki, még jól beöltözve. Gondoltam a sok réteg  „ártani, nem használ”, ahogy Z. Imre barátom szokta mondani. 

 

A tervezett útvonal pedig így körvonalazódott bennem:

 

Tokaj – Bodrogkeresztúr – Olaszliszka – Tolcsva – Erdőhorváti – Óhuta – Közép, és Újhuta, majd vissza – Regéc – Fony –Vilmány – Gönc – Telkibánya – Sátoraljaújhely – Sárospatak – Balsa a révvel – Rakamaz – Tokaj.  

 

Ez az útvonal tulajdonképpen részben megegyezett a múlt hetivel, azzal a különbséggel, hogy most az ellenkező irányból „hódítottam” a Zemplén emelkedőit, és ezúttal észak felé gondoltam a folytatást.

 

B.Keresztúron  lejjebb kellett adni a ruha rétegekből, mert kezdett melegem lenni,  de legalább jól átmozgattam az izmaim, és nem merevedtem le a hidegtől.  A Hét Vezérnél álltam meg, ahol a faragott szobrok állnak őrt a Bodrog vizénél. 

 

Már itt egy komoly dilemmával kellett szembe néznem, miszerint mi is a célom?

 

Egy haladósabb gyorsabb tempót diktálni? -  vagy hagyjam, hogy elsodorjanak és rabul ejtsenek a táj  szépségei, látnivalói?

 

  Én mind a kettőt szerettem volna egyszerre....így úgy döntöttem, hogy nem engedek egyikből sem! :))

Ha szépet látok, hát megállok, viszont nem engedem magam ellustulni sem – szóval ahol lehet „rakom neki” -  írom így némi bicajos szlenggel.

                                                                                                      

 

 

Meglepően hamar érkeztem el Tolcsvára. Lehet ebben a kerékpárra szerelt új szerzeményem is részes volt, a kormányra szerelhető kis tároló táska, ami egyben egy  minőségi MP3 kihangosító is. A forgalom nélküli utakon kifejezetten jól élvezhető.

A szél is „csak” oldalról fújt – noha mint tudjuk a kerékpáros a hátszél kivételével, mindent szembeszélnek érez!

 

  

  

  

Még Erdőhorváti előtt megittam ez első adag „penzum” calciumos vizet., majd a faluba érkezve, megcsodáltam a sziklafalba vájt borospincéket és készítettem néhány képet róluk, aztán indultam is tovább.  

           

 

 

 

 

Ahogy haladtam a hegynek, újra igazolódott a korábbi tapasztalat:

 

Ugyanaz, az út az ellenkező irányból mindig új arcát mutatja!

 

De jó! 

 

A lejtőből emelkedő lesz, az emelkedőből pedig élvezetes gurulás. Nem lehet elrohanni semmi mellett ami szép. Így találtam rá a Szt. Pál forrásra – amit a múltkor észre sem vettem…

                                                  .

   

 

Olyan 30 km-en lehettem túl, de szerencsére még semmiféle jel nem mutatott fáradtságra, vagy izomfájdalomra.

Szép egyenletességgel pörögtek a lábaim.

Így érkeztem be Háromhutára, ahonnan az út elágazik Közép, majd Újhuta felé. 

 

Most semmi esetre sem akartam kihagyni Újhutát, mert a múlt alkalommal elmaradt a Flórika forrás – gyermekkorom szép emléke – ami valahol itt tör utat magának a felszínre a sziklák szorításából.

 

Gyönyörűek ezek a zempléni falvak. Egyre több az igényesen korhűen kijavított házacska, de épülnek szép új panziók és turistaházak is. 

                      

 

 

 

 

  

Itt végig emelkedett az út, így nem hajtottam magam.

Ahol szépet láttam, megálltam és gyönyörködtem – hisz ezt nem veheti el tőlem senki. Volt olyan is, hogy túlszaladtam valami látnivalón, és tanakodtam magamban:

 

 

Visszaforduljak, ne forduljak?   Aztán megmérgeltem magam:

Naná, hogy visszafordulok!  De még mennyire hogy!   - és visszakerekeztem – és milyen jól tettem…

 

 

 

 

 

 

Sok időt töltöttem ezen a részen, így meg is csúsztam időben. Éreztem, ebből sötétben való bicajozás lesz  ami kicsit feszélyezett.

 

 

De hová rohanok? És miért???

Sehová, és semmiért.  Most rohanjak, mikor enyém a VILÁG minden szépsége??!

 

 

Nagy levegőt vettem, egy kicsit talán el is mosolyodtam –  mint aki megnyerte magának a világot  - és úgy tekertem tovább.

 

 

 

 

 

Újhuta végén megtaláltam egy fatáblán a keresett kiírást: „Flórika forrás 0,5 km  10 p.”

 

Itt már szigorúan csak egy nyomsávban halad igaz még aszfaltos út. Az is kiderült az útbaigazításokból, hogy nincs messze Kőkapu sem. Egy kicsit kísértésbe is estem, hogy átvágok az erdőn …

A Flórika számomra kicsit szomorú képet mutatott. Vagy csak az emlékek szépültek meg? Vagy mindkettő?  - nem is tudom…

 

 

 

Aztán felkutattam a hajdani sátor helyet, meg a fehér palás kövek lelőhelyét. Megvoltak a „helyükön”  :)

Viszont a patakot ölelő rét eltűnt. Benőtték a fák.

 

  Kicsit még elmerengtem a múlton, majd a forrás lábainál ettem, és úgy ereszkedtem vissza a völgybe.

 

Miután az összes vizemet „elittam”, megálltam egy kútnál Háromhután, újra meríteni.                                                                                                                                                                  

 

 

Újra komolyabb emelkedők elé kellett néznem, amit már meg-megéreztek a lábaim. Ahol nagyon meredek volt inkább toltam, megelőzve az izmaim túlterhelését. Hát igen… Bizony többet is bírhatnék – no de örüljünk annak amennyi még megy!  Meg hát azért volt olyan emelkedő is, hogy amikor feltűnt -  a már levelüket hullajtott fák koronái között - egészen meglepő látványt nyújtott. Kérdeztem is magamtól: 

 

  Mi a fene ez! Sípálya?? –     

                          

                 

Aztán megérkeztem Göncre, ahol betértem a „Veronika Panzióba”.   Már a múlt alkalommal megfogott bájos környezetével.  Találkoztam néhány budapesti bicajossal is.   Elbeszélgettünk egy kicsit, majd az órámra pillantva szedelődzködtem is.

 

 

Innen egy hosszabb, kanyarokkal tűzdelt hosszú leejtő várt rám Fonyig. Csak úgy hasítottam a szélben, miközben játszottam a bicajom lehetőségeivel.

(Az érzés talán hasonlítható mikor szörfözésnél siklásban van ez ember.  Huhh! )                                                                                                  

 Fony - Vilmány – Gönc  jól ment.

 Se fáradtság, se izomgondok, igaz ekkor még csak „hetvenkedtem” az-az 72 km-t mutatott az órám, tehát még fél úton sem voltam.

 

Széphalmon terveztem engedélyezni magamnak valami ebédfélét a Kazinczy parkban, de rápillantva a térképre láttam, hogy bizony addig még van mire nézni. :(( Így amikor a gönci pékség kenyerének az illatát megéreztem, nem bírtam megállni, hogy be ne forduljak a gyárudvarra, ahonnan még meleg zsömlékkel perecekkel  távoztam, közben friss túrósbuktát majszolva.

 

  

 

 

  

 

Kellett is a feltöltődés, mert ahhoz a szakaszhoz érkeztem, mely az egész út során a legnehezebb volt. Talán itt voltam a legfáradtabb is – no de ne legyek igazságtalan – segítségül hátszelet kaptam az Égiektől.  A gyönyörű galériaerdők övezte út hol emelkedett, hol lejtett. Szép volt, ha küzdelmes is.

 

Pálházától végig új kerékpárút vezetett egészen Újhelyig – sőt majd tovább Sárospatakig.

Sátoralján nem sokat időztem -  mindössze a főtéren ettem meg a pékségből még megmaradt zsömléket, egy almával – és indultam is tovább a híres diákvárosba.  A szél most azonban ellenem volt. Lassan gyűrtem a kilométereket.

 

A nap is nyugodni készült, miközben valami olyan csodás képet festett az égboltra, amit nehéz szavakba önteni. Tudtam, hogy „giccsesnek” fog hatni a képeken, de nem bántam – és készítettem jó néhány felvételt.       

 

                               

                                                                                               

Sárospatak - a híres diákváros -  különösen közel áll a szívemhez.

Szeretem a Rákóczi várat, várkertet, Bodrog partot, a Kollégiumot és valahogy az egész várost átható szellemet.

 

Nagyon jó meleg volt, és a szél is alábbhagyott talán. Valami nagy-nagy nyugalom áradt szét bennem, sétálgatva az ódon várfalak között.

Hagytam, hogy átjárjon a lágy meleg szellő, hogy elbűvöljön a fények játéka, és az esti mise szentsége.   

 

                 

 Talán egy órát is elidőztem Patakon, mielőtt nekiindultam az utolsó – már jól ismert „etapra”.

Eredetileg Balsa felé szerettem volna menni , de tudtam, hogy a komp hivatalos menetrendje emígyen szól:

 

„Kompjáratok napvirradattól, napnyugtáig”

 

 

 

 

Így maradt a már szokásosnak mondható olaszliszkai útvonal, némi szembeszéllel erősítve.

 

Az égen ezernyi csillag ragyogott, mutatva a végtelent és határtalant a vándornak  -   most nekem.   

 

Pont 7 órát harangoztak, mikor beérkeztem Tokaj templomterére.

A újraerősödött, de enyhe szél száraz faleveleket sodort a kockaköves kihalt utcákon.

 

De szép is volt!

 

Szerettem volna megállítani az időt…

 

 

 

 

 

Tényleges útonal:

 

Tokaj – Olaszliszka – Tolcsva – Három-Közép-Újhuta – Regéc – Fony – Vilmány- Gönc- Telkibánya – Pálháza – Sátoraljaújhely – Sárospatak – Olaszliszka – Bodrogkresztúr – Tokaj.

 

 

 

Öszztáv:            162,9 km.

Átlagsebesség: 17 Km /h (A gyaloglást is beleszámolva.)

Átlagpulzus:      Még most sem jó a pulzusmérő …. És nem is lesz. Szétszedtem. :(  

 

 

2010 november 5.